Őserdőnek a szó eredeti (szűk) értelmében az olyan erdőt nevezzük, amelyet teljesen a természet erői alakítottak ki; fejlődésébe és elmúlásába az ember sosem avatkozott be. A szónak ebben az értelmében Magyarországon egyáltalán nincs őserdő (Erdőgazdálkodási, 1964).
A szó tágabb értelmében őserdőnek nevezünk minden olyan erdőt, amelynek fejlődésébe az ember hosszabb ideje nem avatkozott be. Az, hogy milyen időszakot tekintünk ehhez eléggé hosszúnak, országonként, illetve a növénytársulás típusai szerint változik (az adott élőhely regenerációs potenciáljától függ). Az „őserdő” szót annak szűkebb értelmében használó kutatók ezeket „őserdő jellegű területeknek” nevezik. Ezek közös jellemzői Mátyás Csaba beosztása (Bartha et al.) szerint:
a faállomány záródása, többszintes, változó;
a társulás szerkezete mozaikos; a mozaik egyes darabjai kicsik;
az erdő képét a nagy fák uralják; látszólag sok a pusztuló, illetve kidőlt törzs;
a sokszintű, mozaikos társulások különböző szintjeiben a mikroklíma igen változatos;
a fák mérete és kora nem függ szorosan össze.A Kárpátok erdőségeiben nem egészen 85 000 hektár őserdő és őserdő jellegű terület maradt fenn; csaknem mind védett.Közép-Európa (egyik) legidősebb, legrégebben (1838-ban) védetté nyilvánított, természetes állapotú erdőterülete a Csehország déli határán, a Cseh-erdőtől keletre, a Novéhrady-hegységben található zofini erdőrezervátum (Bartha et al.).
Magyarországon a Bükki Nemzeti Park kezelésében számos kisebb erdőrezervátum, közülük a legrégebbi az Őserdő.
