A Magyar katolikus lexikon szerint a latin benediction, azaz jó mondása, jókívánság szóból származik.
Mások szerint az áldás főnév az áldomás és áldozat szavakkal együtt az áld igéből származik, amely a régi magyar nyelvben a „megáld” és „dicsér” jelentések mellett az „áldozatot bemutat” értelemmel is bírt. A mai magyar nyelvhasználat ugyanakkor az utóbbi jelentésre az -oz képzős áldoz származékigét foglalta le. Az áld ige Budenz József szerint az átok (átko-) szóval közös gyökből ered, és eredetileg csak „hangos, hatásos, nyomatékos mondást” jelentett. Ebből Budenz szerint a „áldozatot bemutat” jelentés az „áldozati adományt felajánló imádság” révén fejlődött ki. A ma majdnem kizárólagos „megáld” („az istenség kegyelmét biztosító vagy lekérő imádságot mond valakire”) jelentés a „hangosan, nyomatékosan beszél” alapfogalomhoz szintén elég közel áll.
Az áldásnak mint kegyelemkérő imádságnak a hatásosságába vetett hit azon a feltevésen alapul, hogy a vallásos meggyőződés és ihlet hevével kimondott szónak, különösen a jámbor szokás és hagyomány szentesítette szavaknak csodatévő, tehát az istenség akaratát még a természet rendjének megváltoztatására is rábíró hatalmuk van. E feltevésnek, amelyben az átok foganatába vetett hit is gyökeredzik, legkezdetlegesebb alakjától a legmagasabb fejlődési fokáig megfigyelt összes módosulásai a belőlük fokonként levont különböző következtetésekkel együtt, lényeges alkotó elemei az összes vallásrendszereknek, amelyek mindegyikében mindenkor nagy szerepe volt és van az áldás csodatévő erejében való feltétlen bizalomnak. Hogy az áldás, éppúgy, mint az átok és minden imádság egyáltalában, mindig csodát kér az istenségtől, az a természet törvényszerű rendjébe emberi, még pedig egyéni óhajtásra történő isteni beavatkozásnak általában véve csodaszerű, vagyis metafizikai voltából következik.
