száz éves magány - válasszon kirakós játékot a megoldanihoz

A Száz év magány Gabriel García Márquez kolumbiai író 1967-ben kiadott nagy sikerű regénye, mely az addig elhanyagolt latin-amerikai irodalom felé irányította a világ érdeklődését. A regény a mágikus realizmus stílusának egyik kiemelkedő alkotása, 35 nyelven, összesen több mint 30 millió példányban jelent meg világszerte. A regény csak látszólag egy család, a Buendíáék története, valójában azonban sokkal mélyebb jelentéstartalmat hordoz: a műben az emberiség fejlődéstörténete is felfedezhető; a szülőföld elhagyása és az út Macondo felé értelmezhető a Paradicsomból való kiűzetésként, illetve a negyvenéves pusztai vándorlásként. A regény a vadkapitalizmusban ér véget, az író saját bevallása szerint 1928-ban, a nagy kolumbiai munkásmegmozdulás évében. Ez a "fejlődés" adja a regény kompozíciójának alaprétegét. A regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a törvény, meggondolás, hogy a világban a történések egymást ismételhetik. Ezt először az agg Ursula sejti, aki meg is ijed ettől, de a cselekménysorozatok vissza-visszatérő láncolata, ill. a családon belüli testi-lelki hasonlóság, vagy akár a nevek ismétlődése során erről mi is meggyőződhetünk. A regényben a történelem nem objektív, nem tárgyilagos – például a polgárháború során szinte semmit sem tudunk meg a másik, konzervatív oldalról –, hanem azt mindig a szereplők sorsán keresztül mutatja be. A Száz év magány "modern" regény: az idővezetése nem lineáris.