Az olasz nyelv (olaszul lingua italiana) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül az újlatin nyelvek csoportjába tartozik. A mai egységes irodalmi nyelv alapja a toszkán nyelvjárás, amely átmenetet képez a keleti és nyugati típusú újlatin nyelvek között. Hangtani szempontból konzervatívabbnak tekinthető a többi újlatinnál, mivel többnyire megőrizte az eredeti szóközi mássalhangzókat, ugyanakkor teljesen elvesztette a latin szó végi -s hangot, például tempus-tempo. Sok, latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan, az olaszban is léteznek hosszú (kettőzött) mássalhangzók, amelyeket a magyarhoz hasonlóan, hosszan is ejtenek (ellentétben az angollal, a franciával és a némettel). A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában). Hangsúlyos rendszerint az utolsó előtti szótag, de bármelyik lehet az; ha az utolsóra esik, ékezettel jelöljük. Az olasz tulajdonneveket különösen nem szép rossz helyen hangsúlyozni, például Taranto, Rimini, Domenico (helyesen: „táranto, rímini, doméniko”). A szó végi rövid magánhangzókat sem szabad – magyar módra – megnyújtani, például Marco (helyesen: „márko”).
A magyar nyelv hangkészletéből az olasz nem használja a h, gy, ö-ő, ü-ű, ty és zs hangokat. Magyarban ismeretlen hangot – gyakorlatilag – nem használ.
