A hét főbűn, más néven a hét kardinális bűn az emberi bűnök csoportosítása és osztályozása a keresztény/katolikus egyház erkölcsi tanítása szerint. A hagyományos lista szerint a hét főbűn: kevélység (büszkeség, gőg), fösvénység (kapzsiság, zsugoriság), bujaság, irigység, torkosság (mohóság), harag és jóra való restség (lustaság). Ezek nem feltétlenül önmagukban a legsúlyosabb bűnök, hanem olyan negatív jellembeli tulajdonságok (a katolikus erkölcstani kategóriák szerint tulajdonképpen nem is bűnök, hanem viciumok), amelyek hajlamosítanak a tízparancsolatban meghatározott bűnök elkövetésére, így a bűnök forrásainak tekinthetők. A hét főbűnhöz sorolható viselkedési formák illetve szokások veszélye az, hogy könnyen vezetnek konkrét morális ballépésekhez.
A főbűnök fogalma
A bűn az egyházi erkölcstani kategóriák szerint konkrét személy vagy személyek által végbevitt konkrét rossz cselekedet (ami lehet aktív vágyakozás is, a hagyományos liturgikus kifejezéssel "gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással" lehet elkövetni). Halálos bűn az a bűn, amelynek elkövetésekor egyszerre van jelen a súlyos tárgy (objektíve komoly célra irányul), a teljes tudatosság és a szabad beleegyezés. A főbűnök tehát nem azonosak a halálos bűnökkel, sőt pontos erkölcstani kategóriák szerint nem is bűnök, hanem viciumok, azaz a rossz cselekedetekből kialakuló bűnös készségek, hétköznapibb kifejezéssel rossz szokások. Veszélyüket, fontosságukat az adja, hogy belőlük további viciumok és konkrét bűnök – akár halálosak is – forrásozhatnak.
A "főbűn" szó valójában nem "a legsúlyosabb bűn" jelentésű, ahogy mai nyelvhasználatunk szerint könnyebben érthetjük, hanem "fő" előtagja forrás, (kút)fő jelentésű, tehát tulajdonképpen 'bűnforrás, a bűnök forrása' az eredeti értelme.
A felsorolás története
A bűnök ezen osztályozása a sivatagi atyáktól ered, név szerint Evagrius Ponticustól, aki megnevezte ezt a hét vagy nyolc gonosz sugallatot vagy minőséget, amelyet az embernek le kell győznie önmagában.
