Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, olyan lelkiállapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek lelkünk mélyebb, tudat alatti rétegei.
A Szürrealizmus első kiáltványa 1924-ben így fogalmazta meg lényegét: „A léleknek olyan zavartalan önműködése (tiszta automatizmus), melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.”
A francia „surréalisme” jelentése „realizmus felettiség”.
Elnevezése 1924-ben született, Párizsban. Először Apollinaire egyik 1917-es levelében fordul elő, majd a dadaizmusból tovább lépni vágyó André Breton és művésztársai, akik Apollinaire-t egyébként is közelállónak érezték törekvéseikhez, irányzatuk meghatározására és nevére átvették a kifejezést.
Két irányzata különböztethető meg: a figuratív, olykor a realitás elemeit fényképészeti pontossággal megjelenített víziók festészete, ennek képviselője Salvador Dalí, némely munkájával Max Ernst – a másik a mitikus jelképek, a tudat alól feltörő ősi formák inkább nonfigurativ festészete: képviselői Joan Miró, Paul Klee, Yves Tanguy, André Masson.
A stílus esztétikai hátterét André Breton adta meg, amikor 1924-ben megjelentette szürrealista manifesztumát, melyben a stílust „tisztán pszichikai automatizmusként” határozta meg, mely „akár szóban, akár másmilyen módon a gondolatok igazi működését fejezi ki”. Breton és köre tudatosan keresték irányzatuk előfutárait, „őseit”: a festészetben elsősorban a „Vámos Rousseau” Henri Rousseau hasonlíthatatlan naiv vásznait és törekvéseit értékelték nagyra.
